A hivatástudat és a mesterség az önbecsülés forrása

Laczkó Péter százötvennyolcadik vezetői törvénye

Régen, amikor még becsülete volt a tisztességes munkának, a szakma hiteles képviselői a nevüket adták alkotásaikhoz. Az olcsó népszerűség helyett, a szavahihetőség, a megbízhatóság, a tartósság és a minőség volt az elődleges márkaépítési módszer. Gyakran a mester neve jelentette magát a márkát is.

Ezért egy Mesterlevél megszerzését bizonyított szakmai tudáshoz kötötték, amelyet csak hosszú évek gyakorlásával lehetett megszerezni. És csak azok kaphattak ilyen elismerést, akik a gyakorlatban is bizonyították, hogy valóban mesterei lettek hivatásuknak, és alkotásaikban megmutatkozott a komoly tapasztalatokon alapuló, kiemelkedő minőség.

Egy igazi Mesterlevél nem csak egy egyszerű papír volt, hanem a szakmai tudás és a tartósan magas minőségi alkotásra való képesség méltó elismerése.

A “bizonyítvány” szavunk a “bizonyít" igéből és a “vány” főnévképzőből áll.

A régi Mestereket nem a bizonyítványaik, hanem az alkotásaik tették méltóvá a Mester címre, amiért általános társadalmi tisztelet övezte őket.

A mai világunkban azonban egy diploma vagy egy oklevél megszerzése sokszor már könnyedén elérhető. Akár rövid idő alatt is ölünkbe hullhat egy-egy bizonyítvány, amely szinte csak formális elismerésről szól. Manapság felületes ismeretekkel rendelkezők is könnyen kaphatnak olyan dokumentumokat, amelyek régen csak komoly mesterségbeli tudásért jártak.

Ráadásul a szakmák felszínes tudással rendelkező dilettánsai gyakran nem hivatástudatból, hanem jogszabályokhoz kötött működési feltételek okán, vagy szimplán pénzkereset miatt szereznek ilyen papírokat. Számukra csak a papír megszerzése a cél. A hivatásszeretet, a szakmai fejlődés, vagy az igényes munkára való törekvés pedig igencsak távol áll tőlük.

Már a diplomák sem adnak valódi tudást. Az egyetemek hasztalan képzik hosszú évekig hallgatóikat ha a gyakorlati tudás megszerzését nem szorgalmazzák, nem írják elő. Diplomával a zsebükben sokan még arra is képtelenek, hogy a saját lábukon önállóan megálljanak az életben.

Komoly mesterségeket tanítani rövid, elméleti tanfolyamokon nem lehetséges, mert az értékes szakmák fortélyait, mesterfogásait csak hosszabb idő alatt lehet megszerezni. A valódi tudás megszerzéséhez szükséges időt pedig nem lehet lerövidíteni.

Az igazi szakmák lassan kiszorulnak az üzleti világból, mert világunk tömegtermelése szinte kizárólag betanított munkára épül. Betanított munkaerő szolgálja ki a gépeket. A kecskeméti autógyárban mindössze nyolc általános iskolai végzettséggel is lehet Mercedes gépkocsikat építeni.

A legfontosabb üzleti szempont a mennyiség lett, hiszen minél többet gyártanak valamiből, annál jobban megéri. Amit régen magas szaktudással, igényes kézimunkával alkottak, most számítógépek által vezérelt gépekkel, modern műszaki technológiával állítják elő. Élő ember kézzel ilyet nem faraghat, így nem szerelhet. A profitéhség lesöpörte az üzleti porondról az apáról - fiúra szálló hivatások értékes örökségét.

Betanított munkások azonban nem alkotnak. Alkotás helyett, szűk minőségi szabványok keretei közé szorítva, szigorú normák nyomása alatt termelnek a havi megélhetésükért. Felhalmozó fogyasztói társadalommá váltunk. Betanított munkával, keservesen megkeresett pénzünkért vásárlunk lelketlen presztízstárgyakat. Ezek mutatják társadalmi pozíciónkat.

A szakmák és mesterségek rangja, értéke pedig eltűnni látszik az egyre rövidebb idejű élettartamra tervezett tucat termékek tömeggyártási dömpingjében. Az alkotási vágy már csak egy szűk műszaki elit számára adatik meg.

A komoly szaktudást igénylő, értékes kézimunka pedig az ipar kicsinyke szegletére korlátozódott, vagy a művészet és a gasztronómia parányi területére szorult vissza, ahol ezt egy szűk piaci réteg még megfizeti.

A kézzel készített tárgyakat a legritkább esetben készítik kidobásra. Kézműves alkotásokban az alkotó tehetségét, ügyességét és törődését kell megfizetnünk és nem a gépi sorozatok tökéletességét. Lelketlen gépeknek nincs szépérzékük. Kényelmesebbé tehetik világunkat, de mesterműveket alkotni nem tudnak.

A mesterséges intelligencia által kreált dalok, irodalmi szövegek, valódi remekművek szilánkjaiból összefércelt, digitális algoritmusok közhelyes lenyomatai. Lopott patchwork utánzatok. Ha nem lennének eredeti alkotások, a program önmagát plagizálná. Lélek ezektől nem épül, nem nemesbedik. Lehet okosan használni, de alkotni csak mi tudunk. Egy kézműves mester munkáival egyetlen mesterséges intelligencia sem tud versenyezni.

És miközben profitéhségünktől hajtva, önpusztító módon rohanunk digitális tömegtermelésünk felszínes világa felé, elkerüli figyelmünket az ember viselkedésére vonatkozó egyik alapvető törvény, miszerint: Az ember eredendően teremtésre és alkotásra született! Ha megfosztják a teremtés és az alkotás örömétől, alapvető késztetésétől hajtva önmagát pusztítja el.

Ma már nem javítunk, hanem cserélünk. Szemétbe dobunk olyan dolgokat, amelyeket régen megbecsültek, miközben magunk is a tervezett elavulás részévé válunk. És egyszer csak arra ébredünk, hogy a társadalom gazdasági gépezetének már nem éri meg sokáig életben tartani minket.

Az igazi Mesterek nem ismerték a tervezett elavulást. Hosszú élettartamra tervezték alkotásaikat.

Ezért kell visszaállítani a szakmák értékét és becsületét, mert az egyedi ötleteken alapuló teremtési képesség fejlesztésével visszaadhatjuk az ember önbecsülését. És azt az elhivatott, tehetséges embert, aki a saját erejéből képes különlegeset, tartósat vagy szépet alkotni, a társadalomnak méltó módon el kell ismernie és meg kell becsülnie.

Mindannyiunk közös érdeke, hogy a mesterségek fennmaradjanak és a szakmák kiváló Mesterei a tehetségükből és a tudásukból tisztességgel megéljenek.