A világon az egyik legjobb!

Ha valaki azt mondja nekem, hogy ismert trénerként és előadóként, valamint felelős felsővezetőként be fogok lógni egy katolikus templomba, hogy meghallgassam Liszt Ferenc Esz-dúr zongoraversenyét és Beethoven IX. Szimfóniáját, akkor biztosan azt válaszoltam volna, hogy neked elment a józan eszed.

Mégis megtörtént, pedig ezt két ok miatt is teljes képtelenségnek tartottam.

Az első az, hogy ha jól emlékszem, utoljára 16 éves korom felejthetetlen nyarán lógtam be a kerítésen átmászva fizetés nélkül a Palatinus strandra, este pedig még ugyanazon a napon szöktem be jegy nélkül egy Piramis koncertre a Budai ifjúsági Parkba. Ez akkor egész jó ötletnek tűnt, ma viszont már egyáltalán nem vagyok rá büszke. Sőt!
A második ok pedig az, hogy bátran elismerem, hogy sem Lisztért, sem Beethovenért nem vagyok annyira oda. Valahogy még fel kell nőnöm ezekhez a mesterekhez.
De úgy hozta az élet, hogy Székelyföldön volt dolgom. Meghívott előadóként a Szabad cégvezetők konferenciáján tartottam előadást, és ha már erre jártam, akkor konzultációkkal és tréningekkel még kilenc napon keresztül jártam az erdélyi városokat és segítettem az ott élő vállalkozóknak.

Szeretem a székely embereket. Egyenesek, szókimondók. Jó velük együtt dolgozni.
Sepsiszentgyörgyön épp egy nagyon kedves ügyelemmel konzultáltam, miközben a városban a 31. Szent György napokat tartották. Ebből az alkalomból a Krisztus Király Római Katolikus Templomban rendeztek egy szimfonikus koncertet, többségében erdélyi művészek előadásában. A konzultációnk végén kedves ügyfelem kérdezte tőlem, hogy van-e kedvem elmenni velük erre a koncertre.

“Az életben az a szép, hogy sohasem tudhatod, hogy mi vár a sarkon túl” nyilatkozta egyszer egy riportban Sir Anthony Hopkins. Világ életemben eszerint éltem, úgyhogy azonnal igent mondtam a meghívásra. Ki tudja? Még az is lehet, hogy egy pazar estének nézek elébe.

Azonban erre a koncertre az összes jegy már hónapokkal előre elkelt.
De a remény hal meg utoljára, mégiscsak tegyünk egy próbát. Ügyfelem javaslatára, kezdés előtt még jó időben elmentünk a templomhoz, hátha valaki időközben visszaadta a jegyét. Nem volt szerencsénk. Érkezésünkkor már sokan várakoztak a bejárat előtt, hogy jó ülőhelyeket tudjanak foglalni maguknak. Szabad jegy pedig már nem volt.
Sepsiszentgyörgyön viszont jól ismerik egymást az emberek.
Szerencsére éppen akkor érkezett az egyik műsorvezető hölgy, aki ügyfelem közeli ismerőse volt, és kérésére azonnal a gondjaiba is vett. A sors már rég kiragadta a kezemből az irányítást. Engedelmesen követtem, jöjjön, aminek jönnie kell! A templom hátsó bejáratán keresztül, a TV stábon átvágva, a plébános mellett határozottan elsurranva, az önkéntes rendezők között ügyesen becsempészett a nézőtérre a sorok közé. Egyszer csak ott találtam magam teljesen egyedül a templom közepén, miközben a zenekar és a kórus épp az utolsó próbáját tartotta.

Két dolog már sok kínos helyzetből kihúzott.
Az egyik a nyakkendőm, a másik a szemüvegem. A nyakkendőmről azt gondolják, hogy fontos vagyok, a szemüvegemről pedig azt, hogy okos. De azt kizárólag csak én tudom, hogy mindkét látszólagos tulajdonságom csak nagyon kis részben igaz.
Szóval ott álltam a templom közepén, a próba utolsó fázisában, miközben körülöttem nyüzsögtek a szervezők. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most fontos legyek vagy láthatatlan. Nem akartam útban lenni, ezért az utóbbi mellett döntöttem és gyorsan leültem a sorok közé. Igyekeztem hasznossá tenni magam azáltal, hogyha már itt vagyok, akkor legalább foglalom a helyet kint várakozó házigazdám családjának.

Ajtónyitás után viszont azonnal felálltam, mert nem akartam elfoglalni azok helyét, akik becsülettel fizettek a jegyükért. Inkább hátramentem a karzatra és az orgona mellett gondoltam végigállni a koncertet. Azért, hogy mentsem a becsületemet, a bejárat mellett elhelyezett perselybe dobtam az összes lejemet, hogy mégiscsak adjak valamit a templom felújítására. Ettől valahogy jobban éreztem magam.

A templom eközben zsúfolásig megtelt, így még a jó állóhelyemet is átadtam egy mögöttem álló hölgynek, mert úriemberek közt mégiscsak így járja. Jó volt fentről látni ezt az összetartó székely közösséget és egy kicsit része lenni ennek a fontos kulturális eseménynek.

Az alpolgármester hölgy nyitóbeszédében kiemelte, hogy direkt erre a különleges alkalomra idehozattak egy Bösendorfer Vienna 280 Concert zongorát. - Ez itt a világon az egyik legjobb! - Mutatott a zongorára. - És ez itt van Sepsiszentgyörgyön. A világon az egyik legjobb!
Van a székelyekben egyfajta dacos bizonyítási vágy, amit nagyon szeretek bennük. Aki erre jár és csak egy kicsit is odafigyel, egyértelműen érezheti ezt a konok büszkeséget ebben a közegben.

A világon az egyik legjobb! Itt, Sepsiszentgyörgyön.
El kell ismernem, rendesen megadták a módját! És mindannyian büszkék voltak arra, hogy erre a különleges alkalomra a Polgármesteri Hivatal idehozatta a világ egyik legjobb zongoráját.

A koncert fantasztikus volt!
Életem meghatározó élményévé vált. A fiatal zongoraművész, Szőcs Botond játéka, még olyan emberek számára is lenyűgöző, akik nem annyira szeretik a komolyzenét. Bizony nem kímélte a Bösendorfert, amit konkrétan neki hozattak ide. Ez a zseniális fiatalember olyat varázsolt, amilyet én eddig még nem láttam.
Igazából kicsit féltettem is ezt a gyönyörű hangszert, mert olyan dinamizmussal játszott, hogy végig azzal nyugtatgattam magam, hogy az alkotók ezt pont erre tervezték.

A szünetben beszélgetni kezdtem az állóhelyemre beengedett hölggyel. Juditnak hívják. Dicsértem neki a mesteri előadást, mire a maga módján csak ezt válaszolta: -Együtt járunk kocsmázni!
Ez igen! Nem csak tehetséges, de még vagány is. Kiderült, hogy Szőcs Botond Sepsiszentgyörgy egyik hőse. Szinte mindenki ismeri. Az itt élő székely közösség meghatározó egyénisége. Felrémlett, hogy ez a jóképű, laza fiatalember, besurranásomkor, a hátsó bejáratnál előre köszönt nekem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ő lesz az est egyik nagy alakja.

Micsoda pazar este!

Carpe Diem! Szabad fordításban: Ragadd meg a napot! Vedd észre az élet apró csodáit! Élj a pillanat nyújtotta lehetőségekkel.
Bárhová megyek a világban, bárhová is visz a sorsom, mindig azzal a nézőponttal értékelem a dolgokat, hogy vajon erre a pillanatra emlékezni fogok-e vagy sem. És ebben az a legnagyobb varázslat, hogy nem a legnagyobb események számítanak. Néha elsőre jelentéktelennek tűnő dolgok maradnak meg éles emlékként leginkább és sok nagyobb esemény pedig lassan elhalványul bennem.

A koncert alatt született egy gondolatom. Mi lenne, ha ettől a pillanattól kezdve minden dolgot, amit csak alkotok, minden írásom, előadásom, tréningem és konzultációm értékelésénél kizárólag ezt az egyetlen nézőpontot venném figyelembe. Vajon ez ma a világon az egyik legjobb, amit csak alkotni tudok?

Egy ember önbecsülését jól mutatja munkája minősége. Aki valamit is ad magára, az nem ad ki fércmunkát a kezéből. A munka minősége az alkotót is minősíti.
Ahhoz, hogy ebben a küzdelmekkel teli üzleti világban sikeresek legyünk, már nem elég átlagos vagy jó termékeket, szolgáltatásokat kiadnunk a kezünkből.
Ahhoz, hogy sikeresek legyünk, rendkívüli dolgokkal kell előrukkolnunk. Olyanokkal, amelyekre az emberek sokáig emlékezni fognak.

Világunk nem a tökéletesség világa. Életünk során tanulással, kemény munkával megszerzett értékes gyakorlattal tökéletesítgetjük magunkat, miközben fokozatosan haladunk egyre jobb minőségű működésünk felé. És mindaddig, amíg fejlődni és javulni szeretnénk, megtartjuk ezt a működési módot. Ha már elveszítjük jobbulás iránti vágyunkat, gyorsan hanyatlási pályára állunk és biztos, hogy veszíteni fogunk.

A világon az egyik legjobb.
Mégis mi lenne akkor, ha mától mindannyian ezzel a nézőponttal tekintenénk munkáinkra és eszerint vizsgálnánk minden kész dolgot, amit kezünkből kiadunk.

Lehet-e más módon vizsgálni, értékelni alkotásainkat, mielőtt késznek nyilvánítjuk azokat?
Vajon ez ma a világon az egyik legjobb?